Önzetlenségből elégtelen

Mély megdöbbenéssel tapasztalom, hogy manapság meglehetősen elenyésző azoknak az embereknek a száma, akik önzetlenül embertársaik segítségére sietnének. Csak úgy segítünk ennek-annak, ha abból nekünk is valami hasznunk származik. Elkeserítő. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Bibliai idézet már csak papíron létezik, megkopott, vagy talán nem is létezett…. pedig mennyivel vidámabb és teljesebb lenne az életünk, ha nemcsak magunkra, hanem a környezetünkre is gondolnánk. És itt nem az anyagi támogatásra gondolok, hanem például egy jó szóra, egymás meghallgatására, odafigyelésére (kicsit alaposabban) gondolok, vagy egyáltalán a segítő szándékra. Szeretem az embereket, és szeretek csak úgy örömet okozni, vagy segíteni, amiben tudok. A Jóisten remek emberekkel hozott össze az évek folyamán, akik elég magas szakmai szinteken szárnyalnak. Szívből gratulálok nekik, és a szívemben mélyen nagyon hálás vagyok, hogy összesodort velük az élet, mert sokan közülük elképesztően értékes és jó emberek. Ugyanakkor vannak olyan barátaim, ismerőseim is, akik egyszerű, viszonylag átlagos életet élnek, de szintén rendkívüli emberek, mert a jóságot, értéket nem pénzben mérjük – az én mércém szerint. Egy mosoly, egy kedves szó nem kerül semmibe, mégis olyan ritkaság számba megy. Egyszerűen meglepődünk, ha valaki csak úgy ránk mosolyog, mert rögvest valami hátsó szándékot vélünk felfedezni benne. Érthetetlen. Csak úgy adunk ma, hogy kapjunk is valamit cserébe. Az adok-kapok tekintetében én inkább úgy élek, hogy ‘amit adsz, azt kapod vissza’. Egy átlagos ember vagyok, aki ha tud segít. Örömmel segítettem állást szerezni egy tehetséges, sok nyelvet beszélő barátomnak, akit láttam, hogy végtelenül kihasználnak az akkori munkahelyén, vagy szívből siettem annak a kedves ismerősömnek a segítségére, aki egy baleset következtében gerinctörést szenvedett és egy speciális orvosi beavatkozásra volt szüksége, de egy igazi ‘love story’ is ‘szárba szökkent’ a környezetemben, melynek a tagjai, jó barátaim immár életük egyik legfontosabb napjára készülnek. Én a ‘menő’ kapcsolataimat ilyesmire ‘használom’. Egymás segítésére. Nem vagyok szent, csupán más emberek igazi örömének, őszintén tudok örülni. És szívből remélem, hogy ez a tulajdonságom sosem hagy el, még ha elég rendesen is csapdossák a szárnyaimat…. Szokták mondani, hogy a jóhiszeműségem egekig ér, én mégsem annak nevezem, hanem egész egyszerűen azt gondolom, hogy mindenkiben eredendően van valami jó, úgy született, hogy jósággal, ártatlansággal volt tele, csak aztán útközben valami megváltozott, de a gyökere még megvan, ha figyelemmel, törődéssel fordulunk hozzá, akkor ki tudja, milyen csodálatos hajtást ereszt… No de, ha nem is hiszünk a mesében, attól még élhetjük úgy a mindennapokat, hogy ne feltétlenül rosszindulattal, önzőséggel álljunk a dolgokhoz, (ha nekem rossz, akkor neked se legyen jobb…), mert hosszútávon sehová se vezet, jóérzéshez semmiképpen nem. Legyünk jobbak, mert jónak lenni sokkal jobb.