Már vagy ezerszer nekirugaszkodtam, hogy levéssem a belőlem kitörnivágyót, de valahogy sosem tudtam tényleg rávenni magam, mert talán féltem kiönteni a lelkem ‘szennyesét’. Tegnap este azonban történt valami….Eddig sose kívánkozott ki belőlem. Szigorúan őriztem a belső kis ‘fogdámban’. Most mégis mintha lecsúszott volna a lelkem cibzárja és csak úgy kiömlött belőlem. Ártatlan baráti beszélgetésnek indult ahogy a körömhajlékban cseverésztünk, ismerős és kevésbé ismerős személyek társaságában. A beszélgetés végén azon kaptam magam, hogy kijött belőlem az összes olyan gyötrelem, félelem, ami eddig fojtogatott, és ami megkeseríti a mindennapjaimat. Felnőtt létemben először beszéltem kendőzetlenül az engem tépázó kínokról, félelmekről és olyan őszinteséggel folytak ki belőlem a szavak, mintha nem is én irányítottam volna őket, hanem azok csak úgy világgá akarnának menni, kifele belőlem. Egész életemben féltem valamitől, úgy tűnik! Minden napomat életem nagy harcaként élem meg. Úgy teszem egyik lábamat a másik után, mintha a létem függnek tőle. És tényleg küzdök. Már a reggel is egy harcszíntér…mert mielőtt kiteszem a lábam az ajtón egy kisebb állóháborút vívok a kényszereim okozta vívódásokkal. Napközbeni küzdelmeim a munkahelyemhez köthetőek, ahol gyomorszorongató érzésekkel csinálom a teendőimet, mert hát attól, hogy megfulladok tőlük, attól még lelkiismeretesen elvégzem mindazt, amitől kiütést kapok. Ezek azok a feladatok, amitől egy magam fajta izgő-mozgó ember lyánya agymenést kap, mert nemhogy kreatívnak nem, de legalább izgalmasnak sem nevezhetőek azok az excel táblázatok, amiket naphosszat bűvölgetek, csupa-csupa (számomra) jelentéktelen dolgokkal megtöltve. Néha azt érzem, hogy voltaképp teljesen fölösleges az agyam és elég lenne egy négyosztályos elemi ahhoz, hogy ezt a melót az embernek nevezett droid elvégezze. Szóval megvan az én önbizalmamat romboló befolyásoló tényezők egyike, mert öt év után sikerült elérnem mindazt, hogy lassan arra sem tartom magam képesnek, hogy egy levelestésztát meggyúrjak, nemhogy a nagyratörő vágyaim első lépéseinek nekiveselkedjek. Hogyan is lennék képes bármit elérni, ha közel harmincason csak az előbb említett ‘mumus’ táblák machinálására vagyok alkalmas? Pedig nem csak arra vagyok képes. Olykor van napsütés a szemem előtt, csak hajlamosabb vagyok a felhőkbe kapaszkodni, mert azt könnyebben elérem, mint a napot. Az tény, hogy sok mindenkihez képest ‘handicappel’ indulok, mert hát egyedül vagyok a nagyvilágban, de könyörgöm annyi mindenkinek sikerült. Nekem miért nem és miért tartok még mindig itt, sehol, így harminchoz közel? Se kutyám, se macskám és mégcsak sikeres karrierem sem…Pedig valami célja biztosan volt velem Valakinek, amikor kiskamaszként útilaput akasztott a nyakamba és egy másik országba szalajtott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: